Azt akartam, hogy a film hatást gyakoroljon a szerelembe esésről álmodó fiatalokra és az első szerelmükre visszaemlékező idősebbekre is.
Interjú Hugo Gélin rendezővel
Szerelem második látásra - már a mozikban


Angolszász stílusú romantikus vígjátékot szerettem volna készíteni, de kifejezetten francia színezettel. Érdekel a francia identitásom és az angolszász filmkultúra ötvözése, hogy a végén valamilyen univerzális darab szülessen. A főszereplőm neve Raphael Ramisse, alakját az Idétlen időkig rendezője ihlette. Azonban más filmek is megérintettek, például az Egy makulátlan elme örök ragyogása, Richard Curtis filmje, az Időről időre, Spike Jonze A Nő és Frank Capra Az élet csodaszép című filmje. Ezeknek a filmeknek az a közös vonásuk, hogy rendkívül realisztikus módon mesélik el történeteik fantasztikus aspektusait. Ennek során az emberi létezés legegyszerűbb dolgai is hihetetlenül filmszerű minőséget vesznek fel. A kihívást az jelentette, hogy a nézőket bevonjuk ebbe a természetfölötti élménybe, meglepjük és elrepítsük őket.

A forgatókönyvet nagy gonddal készítették, és kiválóan eltalálták a ritmusát. Hogyan zajlott a megírása?

A kérdés, amelyet körül akartam járni, annak elképzelése volt, hogy mi történt volna akkor, ha nem találkoztál volna az általad legfontosabbnak tartott személlyel. Akár férfi, akár nő, akár egyedülálló, akár kapcsolatban él. Valamiért mindig örömteli azon eltűnődni, hogy 

mi lett volna belőled, ha nem találkozol egy bizonyos személlyel
.

Ez lehet egy csodálatos szerelem, egy kedves kolléga vagy barát. Sokszor átrágtuk a történetet, mielőtt nekiálltunk volna a forgatókönyvnek. Néhány évvel ezelőtt a producerem, Laetitia Galitzine bátorítására és David Foenkinos segítségével megírtam néhány változatát a történetnek, de a valóság birodalmában nem igazán lettek meggyőzőek. Valószínűleg akkor még nem voltam elég érett ennek a történetnek a feldolgozásához. Másfél évvel később, miután megrendeztem első, Just like Brothers című játékfilmemet, még mindig erősen munkált bennem a vágy, hogy kidolgozhassam ezt az ötletet. Benjamin Parent segítségével ismét visszatértem a munkához. Ez volt az egyik első forgatókönyv, amelyen dolgozott. Mindent elölről kezdtünk, de megőriztünk az egésznek a báját és átmentettünk pár ötletet, amit még David Foenkinossal dolgoztunk ki. Az ő segítségével sikerült megalkotnom azt a filmet, amelyről álmodtam.

A forgatókönyv és a párbeszédek megírásához bevettem a csapatba Igor Gotesman-t (Tökös ötös) Szerettük volna érzelmektől fűtött romantikus vígjátékként elmesélni ezt a történetet, úgy, hogy odafigyelünk a valóságban gyökerező részletekre, ugyanakkor sok tréfával és humorral fűszerezzük meg. Nagyon sok francia romantikus vígjáték esik abba a hibába, hogy a műfajnak csak az egyik összetevőjével él – vagy a vígjátékkal vagy a romantikával – a másiknak a rovására. Mi egyforma arányban szerettük volna adagolni a hozzávalókat. Vérbeli komédiát akartunk, vicces, modern szituációkkal és párbeszédekkel, ugyanakkor  cinizmustól és közönségességtől mentes igazi szerelmi történetet. Több változatát is kidolgoztuk a forgatókönyvnek, mert nagyon konkrét párbeszédekre épülő forgatókönyvet akartunk erőteljes vígjátéki szituációkkal és érzelmi töltettel, amelyben a „Szeretlek” kimondható nevetés közben és ez is a felkavarhat bennünket lelkünk mélyéig...

Azt akartam,
hogy a film hatást gyakoroljon a szerelembe esésről álmodó fiatalokra
és az első szerelmükre visszaemlékező idősebbekre is.

Raphael karaktere azonnal megszerethető, de körülbelül tíz perc elteltével kevésbé szimpatikus fényben mutatják be, és az egész film során visszafelé kell bejárni ezt az utat, hogy ismét szerethetővé tegyék őt. Ez eléggé kockázatos vállalkozás, amikor egy romantikus vígjáték főhőséről van szó...

Igen, de az Idétlen időkig elején Bill Murray egyáltalán nem szimpatikus fickó! Bár karakterének van humorérzéke és nagylelkű, mégis elsodorja a híresség hamis világa, és nem veszi észre, hogy eltávolítja magát a feleségétől. Mivel kizárólag magára fordít figyelmet, szem elől téveszti őt, és a kapcsolatuk kudarcot vall. Ugyanez történik a Mi kell a nőnek? során: bár Mel Gibson idiótaként viselkedik, tagadhatatlan sármja mégis vonzóvá teszi. Filmem megkérdőjelezi a saját magunkról és szeretteinkről alkotott képünket. Emiatt volt szükségem hihetetlenül sármos, karizmatikus színészre Raphael karakteréhez. Amellett, hogy kivételes színész, François Civil tényleg megfelel a szerep ezen aspektusának is. Becsalogat minket a történetébe: az elején szeretnénk látni, hogy megbűnhődik a tetteiért, és ebben rejlik a komédia. Később elismeri a hibáit és mindent megtesz azért, hogy azzá a jobb emberré váljon, aki szíve mélyén mindig is volt – ez a film romantikus aspektusa.

Figyelembe véve a tényt, hogy Raphael író, és ő határozza meg karaktere sorsát, óhatatlanul felmerül a kérdés, hogy vajon az Ön alteregója?

Fiatalemberként találkoztam a feleségemmel, és együtt nőttünk fel. Tűnődéseim – hogy mi lett volna belőlem nélküle, és mennyire fejlődtem volna más irányba – késztettek ennek a történetnek az elmesélésére. Ezek a kérdések ugyanakkor nyugtalanítóak lehetnek, és felszínre hozták azt a vágyat, hogy elképzeljük, mi történt volna a másik személy életében. Ez pedig kimeríthetetlen forrás a vígjáték számára! Nincs annál kellemesebb, mint belebújni egy karakter bőrébe és elképzelni a legrosszabb, legviccesebb helyzeteket, és a lehető legjobb következményeket. A szereplőink a szuperhőseink. Tehát igen, a filmben Raphael hozzám hasonlóan művész, és természetesen ez nem elhanyagolható részlet, de igazából az a fontos, hogy az érzés, amely a történet megírására késztetett, univerzális érzés. Mindenkit érint, fiatalokat és időseket, férfiakat és nőket, homoszexuális vagy heteroszexuális embereket egyaránt... Végeredményben a szerelemről beszélünk, nagy adag humorral.

Olivia karaktere is fantasztikus ívet fut be, egy kissé tartózkodó fiatal nőből indul, aki klasszikus zenét játszó sztár lesz, míg végül szabad szellemű emberré válik...

Az volt a terv, hogy megmutassuk Oliviát fiatal nőként, akire humorérzékének, szellemességének és különlegességének köszönhetően rátalál a szerelem, és aki elveszíti az összes őt szerethetővé tevő vonását, amikor elveszíti Raphael figyelmét. Teljesen bezárkózik. Ezért Raphaelt sokként éri, amikor kiderül, hogy a másik világban Olivia sikeres lett a zene területén és megvalósítja az álmait – amit az ő oldalán nem tehetett volna meg. Amikor Raphael belepottyan ebbe az új életbe, a nő már nem a kamaszkorában megismert Olivia, hanem felnőtt és nagyszerű zongorista, aki beleszeretett egy őt támogató férfiba. Ennek ellenére nem teljesen boldog, mert hiányoznak neki azok a dolgok, amelyeket csak Raphael hozhat az életébe. Még különböző életpályáik mellett is egymás lelki társai maradtak, ugyanúgy, mint a film elején. Valami náluk hatalmasabb egyesíti őket és gondoskodik róla, hogy egyszerre gyengüljenek el; őket egymásnak teremtették. Ez jelenik meg abban a Camargue-i visszapillantó tükrös vágásban, amelyben megpillantja fiatalkora Oliviáját. A film ennek a kezdeti szikrának az újbóli lángra lobbanását követi végig.

Honnan jött az az ötlet, hogy sci-fi kerüljön Raphael történetébe? 

Először tréfának szántuk, hogy a bolondját járassuk a nézővel, hogy azt higgye, nem a megfelelő moziterembe jött. De azért is, mert a sci-fi a főszereplő univerzuma: ez teljes egészében az ő kultúrája. Ebben a műfajban írja alkotásait, és ez teszi népszerűvé a tinédzserek körében. Ha valódi személy lenne, Raphael Ramisse volna a legújabb szerző, aki fiatal olvasók tömegeit varázsolja el a Harry Potter, a Legendás állatok, az Alkonyat vagy a Marvel és a DC képregények szerzőihez hasonlóan. Végül a tudományos fantasztikus univerzum közvetett út a karakterek központi cselekményhez kapcsolására. Valószínűbbnek tűnik, hogy egy sci-fi szerző a saját életében is elhiggyen egy fantasztikus eseményt... Több, mint egy cselekménybeli trükk. 

Ön korlátozta Raphael azon tulajdonságát, hogy Oliviával kapcsolatban mindent tudjon róla, akárcsak az Idétlen időkigben...

Persze tud róla valamennyit, mert ez erőteljes eszköz a vígjátékban, de legtöbbször ez nem működik. A VARÁZSIGE: I LOVE YOU című filmben Woody Allen azért csábítja el Julia Roberts-et, mert sikerül mindent megtudnia róla, és emiatt a nő úgy érzi, hogy megérti és közel áll hozzá. Ez megihletett, de azóta eltelt egy évtized, és mulatságosnak találtam úgy megformálni a szereplők karaktereit és jellemzőit, hogy akadályokat és humoros helyzeteket képezzek. Az az Olivia, aki nem vele nőtt fel, másmilyen Oliviává alakult. Bár Raphael bizonyos értelemben még mindig ismeri őt, de más szempontokból teljesen idegennek bizonyul. Például meggyőződése, hogy szereti a madeleine sütiket, pedig már nem. Ez teszi lehetővé, hogy tréfát űzzünk belőle, és ami még fontosabb, ez kényszeríti rá, hogy más stratégiákat keressen szíve elnyerésére. A hírhedt és kimeríthetetlen „fiú találkozik a lánnyal klisé” átfordul „fiú találkozik az ÉN csajommal” sztoriba, és ez mindent megváltoztat. Így teljesen más feltételek állnak elő. Persze ez csak valaki szívének visszanyeréséről szóló vígjáték marad, de Raphaelnek azt a nőt kell visszahódítania, akit a lehető legjobban ismer... aki valahogy teljesen idegenné vált! Nekem tényleg nagyon tetszik ez a típusú irónia.

 

A filmet valahogy áthatja a gondtalan középiskolai évek hangulata iránti nosztalgia.

Ez igaz, tényleg van benne egy kis nosztalgia, különösen mivel a film elején rendkívül rövid idő alatt ugrunk át tíz évnyi szenvedélyes kapcsolatot, amely kedvezőtlen irányba fordul. A film első tíz perce önmagában egy teljesen önálló romantikus vígjáték. Ennek a megragadása nagyon szórakoztató kihívás volt, és lehetővé tette számunkra, hogy tényleg teljesen elölről kezdjük, amikor a főszereplőnek újra kell kezdenie az egészet. Pont olyanok vagyunk, mint ő, ismerjük a két szerelmest és kedveljük őket. Bizonyos szempontból ők mi vagyunk. Ezért amint belepottyan ebbe az új világba, teljesen magával ragad bennünket Raphael története, mert tudjuk, hogy honnan érkezett. És annál jobban szeretnénk, hogy visszataláljanak egymáshoz. De ez nem ilyen egyszerű... A film végén egy új történet kezdődik ugyanazzal az emberrel. Megint újra kell kezdenie annak érdekében, hogy a lángot életben tartsa. És ezért a Raphaelre kivetett szörnyű vígjátéki átok kivételes lehetőséggé változik. A film végén már tudjuk, hogy van jövője Oliviának és Raphaelnek.

Láthatóan sokat foglalkoztak a zenés betétek, a mozdulatok vagy a megjelenések megidéző erejével. 

A két szereplő két művész: a férfi, aki ír (absztrakttal foglalkozik), és találkozik egy fiatal nővel, aki zenél (konkréttal foglalkozik). Joséphine segítségével akartam kifejezni az élet apró részleteit: egy hajfürt, egy mondat, egy futó érintés, egy félbeszakadt pillanat, egy zenedarab, egy lélegzet... Ezekből az apró részletekből áll össze egész lényünk, és ezek kapcsolnak össze bennünket a világgal és a többiekkel. Tényleg nagyon szeretem a szerelmi történet érzékeléssel kapcsolatos aspektusait. Azt a tényt akartam hangsúlyozni, hogy a szereplők az érzékelés – zene, érintés stb. – révén kerülnek újra kapcsolatba. Ezért ez a vígjáték arról szól, hogyan nyerjük vissza saját feleségünket más eszközökkel, nem csábítás útján.

Miért döntött François Civil mellett?

Olyan színészt szerettem volna, aki természetes empátiával rendelkezik, hogy ne veszítse el a nézők felé irányuló szimpátiáját azokban a pillanatokban, amikor nem megfelelően viselkedik. Miután olyan színésszel forgattam, mint Omar Sy, azt gondoltam, vicces lenne fiatal tehetséget felfedezni. Ezúttal a filmcsillag maga a történet lesz.

Új generációt akartam találni. Újra szerettem volna élni azt az élményt, amikor olyan tehetségeket állíthattam színpadra, mint Pierre Niney a JUST LIKE BROTHERS-ben és Gloria Colson in DERÜLT ÉGBŐL APU-ban. Akkor először egy párost kellett létrehoznom, utána egy triót. Korábban ismét fel akartam venni a kapcsolatot François Civil-lel, akivel együtt készítettük a CASTING(S) sorozatokat.

Kiváló technikával dolgozik, alakítás közben saját személyisége teljesen eltűnik. A teljes eltűnés ritka képesség generációja színészei között. Számomra pedig ez az egyik leginkább csodálatra méltó képesség. Nagyon vicces, érzékeny és érzéki – és csábító is, ami nagyon fontos egy szerelmi történetnél. Már forgattunk együtt korábban, ekkor kaptam ízelítőt kreativitásából, elhivatottságából és munkamoráljából. Mindennek tetejébe szinte emberformájú Stradivari-hegedűként dolgozik. Engem Jean-Paul Belmondo-ra emlékeztet. Ugyanaz az alaposság jellemző rá, ami Belmondo sajátja volt a BOLOND PIEROT-ban, és az őrületes sárm és az igazi karizma is! Mivel szeretem kombinálni a különböző műfajokat egy filmen belül, ő volt a tökéletes választás. Imádtam vele dolgozni és szeretnék továbbra is olyan anyagokat írni, amelyek révén színészi képességeinek újabb oldalait fedezhetem fel. 

Meséljen bővebben a többi színészről!

Beleszerettem Joséphine Japy-be, ahogy a kamerához viszonyul, természetes eleganciájába, könnyedségébe, rafináltságába és vonzerejébe. A szemei ragyognak, könnyen kibuggyan belőle a nevetés, és a legfontosabb, hogy soha nem tekint magára úgy, hogy színészkedik, ami a színésznők között merőben szokatlan. Bizonyos magabiztosságot kölcsönöz a karakternek, ami a női nézők számára is szerethetővé teszi. Bár nemzetközileg ismert, sokat utazó zongoraművész, hirtelen elérhetetlenné kellett válnia Raphael számára, miközben tökéletesen elérhetőnek és normálisnak maradnia a nézők szemében. Joséphine kiváló technikával dolgozik, ami korához képest jelentős tapasztalatának köszönhető. És ő természetesen olyan, akit nem lehet nem szeretni. Több hónapon át vett zongoraleckéket a film kedvéért, és lenyűgözött, mennyi munkát fektetett bele a nagy zongoraművész figurájának megszemélyesítésébe.

Ráadásul elég sokáig gondolkoztam rajta, és nehezen döntöttem el, hogy kit válasszak François Civil mellé. Tudtam, hogy már dolgozott Benjamin Lavernhe-vel a CASTING(S)-ban. Mivel a való életben barátok, ezzel sok időt takarítottunk meg. Homlokegyenest más természetűek, így nem lépnek egymás tyúkszemére. De Benjamin is elbűvölő, kedves, szeszélyes és jókedélyű. Ő elsősorban színházi színész, egyformán precíz és játékos. Rendezői szemszögből ez csodálatos, mert mindig jelen van a kreativitás. Mindig ébernek kell maradnunk. A előkészítés során sokszor elolvastuk a szöveget, és megosztottuk elképzeléseinket, utána döntöttem.

A felvétel során pedig pontosan tudtuk, hogy meddig mehetünk el. Semmit nem választottunk véletlenszerűen. Emlékszem, hogy az olvasópróbák során mindenki tréfákat eszelt ki a többiek rovására. Azzal szórakoztak, hogy meglepték és megnevettették egymást. Sziporkáztak és viccelődtek; és én voltam a nézőjük. A kedvességük az egész csapatra kedvezően hatott, mivel mindig a lehető legjobbat akarták kihozni a filmből, és mindent megtettek azért, hogy ezt elérjék – akár a saját karakterükre vonatkozott, akár egy kisebb szerep alakítójának tréfájáról. Mennyire ösztönző volt hármukkal dolgozni egyszerre! És még ott volt Camille Lellouche is, nagyon örültem, hogy megtaláltam őt erre a különc, szeretetre méltó karakter alakítására.

 

Édith Scob ebben a támogató szerepkörben kész főnyeremény…

Joséphine természetes eleganciája adta számomra az ihletet, hogy találjak valakit a nagymamája szerepére, ugyanezzel a tulajdonsággal. Azt szeretem Édith-ben, hogy úgy éreztem, mintha egy a Coen testvérek filmjéből kilépett színésznőt filmeznék: az arca, a hangja, a szikrázó szemei... Nagyon mulatságos módon közelítette meg a történetet, és nagyon büszke voltam arra, hogy a vígjátékomban olyan hölgy játszik, aki egy nagyszerű mozifilmben szerepelt. Ez igazi kiváltság.

A film erénye az elegáns és zökkenőmentes színrevitel, Richard Curtis romantikus vígjátékait idézi. Milyen fontossági sorrendet követett?

A film mindenek elé helyezi a szerelmi cselszövést, a kamerának a cselekményt kell szolgálnia és a lehető legdiszkrétebben venni a szereplőket. Végtére is az a dolgom, hogy érzelmi reakciókat váltsak ki a nézőkből úgy, hogy észre se vegyék. Ezért nagy hangsúlyt fektettem a határozott művészi rendezés megvalósítására. Elegáns beállításokra törekedtem, hogy a színészeken legyen a hangsúly úgy, hogy ne tévesszük szem elől a valóságot. Szeretem a pozitív érzéseket ébresztő filmeket, amilyen az Igazából szerelem, és szerettem volna Richard Curtis filmjeinek hangulatára rezonáló darabot készíteni, ugyanakkor francia identitást adni az univerzális témájú filmnek. Igen, a történet Párizsban játszódik, de a háttér nem Haussmann Párizsa; ez valahol máshol játszódhat. Alapos rendezői munkát akartam végezni, a díszlet, a fények és a jelmezek révén megteremteni a film vizuális világát. Ez volt az első filmem, amelyben művészeti igazgatóval dolgoztam. Nina Rives felügyelte az operatőr, a jelmeztervező és a díszlettervező munkáját. A díszlet, a jelmezek vagy a megvilágítás egyetlen eleméről sem döntött a csapat visszajelzése nélkül. Valóban támogatta a kifogástalan csapatmunkát, és nagyon büszke vagyok ennek eredményére. Fényképek, térképek, festmények, rajzok és lemezborítók százait használtuk fel ötletadóként. Közösen láttuk el a művészeti feladatokat A-tól Z-ig, már hosszú hónapokkal a forgatás előtt. Bőven idő előtt végig gondoltunk minden színt, hogy harmonikus képeket gyártsunk. Annyira előre gondolkodtunk, hogy a statiszták tartalék ruháiról is gondoskodtunk arra az esetre, ha az általuk viselt színek nem válnának be. Ahogy a festő is kiválaszt minden egyes árnyalatot, amit felvisz a vászonra, mi is foglalkoztunk a képen megjelenő minden apró részlettel. Ráadásul az a cél, hogy ez a munka észrevétlen maradjon. Mert ezek összességével kell megteremteni a hangulatot. Amikor ez sikerül, az hatalmas elégedettséggel tölt el.

Meséljen a zenék kiválasztásáról!

Úgy döntöttem, hogy ismét Sage-dzsel fogok dolgozni, aki a film eredeti zenei motívumát megalkotta. Ő volt a Revolver nevű együttes frontembere, és zeneszerzőként működött közre a Just like btothers zenéjének megalkotásában. Mivel az egyik főszereplő főfoglalkozása a klasszikus zenéhez kötődik, arra gondoltam, hogy zongoradarabokat építhetnénk bele a film zenéjébe... és a végére elég sok belekerült! Időtlen zenei motívumot szerettem volna a filmhez, és Sage képes volt erre, több nagyszerű kompozíciót is alkotott. Eközben dolgoznunk kellett a klasszikus zenei darabok kiválasztásán is már a megírás szakaszában, hogy Joséphinenek legyen ideje gyakorolni a zongorán – különösen Liszt vagy Chopin szerzeményeit a film végén. Ez a zene határozza meg a film hangulatát és báját. Tetszett az az ötlet, hogy a filmben Olivia által játszott klasszikus zene mesélheti el az egyik párhuzamosan futó jelenetet. Így a filmben felcsendülő zenék egyike sem esetleges. Mindig hatást gyakorol a történetre vagy érzelmi funkciót tölt be. A zene is szereplője a filmnek.







Oszd meg másokkal is!

További cikkek


Dumplin’ - Így kerek az élet soundtrack

Dumplin’ - Így kerek az élet soundtrack

A legendás Dolly Parton dalai alkotják a Dumplin' - Így kerek az élet filmzenéjét.

Ki viszi át… a PUNKot a túlsó partra?

Ki viszi át… a PUNKot a túlsó partra?

Nemcsak a húszéveseké a világ… a PUNK főleg nem! Mondhatnánk, mai napig ül világunk romjain a vén kujon és féktelen dobolásba kezd, ha elege van a közhelyekből, a jólfésült hazugságokból, az elegáns unalomból és az egyenlőség mítoszából. Lázadásnak indult, alternatívként él tovább: skatulyák és szlogenek nélkül. Az csak hab a tortán, hogy a földönkívüliek is ide jönnek lázadni és kiderül, totál punk-kompatibilisek. Aztán bekúszik az ötödik elem és mindent visz.

Boldog születésnapot Jennifer Aniston!

Boldog születésnapot Jennifer Aniston!

Hétfőn ünnepeli 50. születésnapját Jennifer Aniston, aki legújabb filmjében, a Dumplin’ – Így kerek az élet című vígjátékban királynőként tündököl Rosie szerepében.

Nem fogod kitalálni, ki lepte meg Jennifer Anistont egy pohár tequilával interjú közben.

Nem fogod kitalálni, ki lepte meg Jennifer Anistont egy pohár tequilával interjú közben.

Nem fogod kitalálni, ki lepte meg Jennifer Anistont egy pohár tequilával interjú közben.

Képeslap a valóságon túlról

Képeslap a valóságon túlról

Van-e annál szürreálisabb dolog, mint mindennel és mindenkivel szemben lázadni, agyon pirszingelten, provokatív frizurával hergelni a világ konzervatívabb felét? Na, most, hogy nagyjából körbeírtam a punk lényegét, el is érkeztünk oda, hogy van-e, még valami, ami ennél is jobban túllő a valóságon?

A Szerelembe gurulva lesz az új kedvenced, ha tetszett ez a 3+1 film

A Szerelembe gurulva lesz az új kedvenced, ha tetszett ez a 3+1 film

Tesztvezetés nélkül nem veszünk autót – miért ne élhetne ez a szabály filmekre is? Mutatunk néhány sikeres filmet, ami felér egy-egy körrel a Szerelembe gurulva képzeletbeli „volánja” mögött  –  a visszaszámlálás június 7-ig elindult, ideje hangolódni!